Hol szomorkodsz fűzfának kicsiny árnyéka még?
Kortyolod hajnali harmatcsepp hűsítő vizét
ha részegen -
tán jobb e világ, mint éberen?
Bűneid ha most vezekled, mit a világ reád vedlett
nézz körül -
szomorú poéta árva vagy, de tudd a világ
ha hányja sarát, nem reád -
magára hull.
Szomorú poéta tavasz van, ébredő,
Hamis szavakat ne halljad, a győztes nem hitszegő,
kenyért az örök reménykedő vesz, nem a ravasz.
Fűzfavesszőből fonta fűzfakosárban
kenyeret sütött fűzfaháncsban,
fűzfalisztből, csepegő levével,
napon érlelte szerelmes hevével.
Hol a Tűz, ha megsütötte, magába zárta hevét?
Odaadta mind ki olvasta, mint Jézus a kenyerét
megsokszorozta, ízleljétek és egyétek,
mert ma értetek élek.
Ebből lesz az örök élet.
Apró kovászmag a poéta gondolatja,
Sütni kell még, ehető már - kóstolódat rágva,
fényed ragyog, belesütötted.
Leányka szívében tovább élve.
Vidd a költő búbánatát el messze széllel.
Tiszta szív fényt keres, s néha talál.
Bánatos poéta szívet vidít
Míg a pusztító szél kint csak süvít.
Az élet vihara, mit fűzfa kibír
Törhet ága.boga, füle-botja,
ő szelíden zöldell, virul tovább.
T.GY.
|