Hétfőn itthagyom Magyarországot;

Erdély telíti lelkem kedéllyel.

Félve tekintek előre, bár ott

gyökös őseim várnak éjjel

s hűvös napkeletkor. Ki számol

velem Istenadta tájakon?

De öntudatlanul a mámor

gyújt velőmbe tűzt. Fáj nagyon

Trianon: „róvott múltú” hazánk

ködbe vesző sápadt siráma.

Miért maródott belénk haránt-

csíkolt sikolyok rabigája?

Gyámolítni kéne székelyek,

erdélyi magyarok írmagnak

megmaradt táborát. Kételyek

ne győzzenek, de erőt adnak

még törpülő kilátásoktól

vemhes veszélyben a fények,

hogy  népem képes az álmokból

várat építeni. Ez, ami éltet.