Járom az erdőt fent Galonyában;

látom a bércek bölcs tüneményét

nyár­zivatarban, bár haloványan

tárul elém kusza felhők üde képét

ölelő meredély. Fel a hegyre vezető

erodált utakon, s zúgó patakon

át, mint patyolat pelyhű lepedő

lendül; hűs szelek éles fala fon

üverekbe mesét. Így keresem

őzcsapa mentén Isten széke hűlt

tetemét, ki székelyek Kelemen

havasán míves múltba menekült.

Szerelem mélyül bennem tájod iránt

gyönyörű Erdély. Tudatom tágul,

történelmed megigéz. Páni imánk

őrzi dicső korodat, míg sorsod

a végzet keretébe bezárul.

Galonya, 2004. Július