Ki érezte át sanyarún is örömteljes számkivetettséged szomjúságát

bolsevik évek bornírt besúgói, levélnyitogató

postahivatala, poloskát telepítő államrendőrsége,

farkát félőn behúzó társadalma mocsokmocsarában ?          

Sok elvtárs él még, - húsz nyár múlt el

fájó halálod után - kik szent szellemedbe

mérget kevertek, szikrázó elmédet

szuronyra szegezték.

Legyen átkozott Rákosi-Kádár totalitárius bábállama,

mely száműzte hazádból

igazak álmát, kiűzve lélekből gyógyító hitet,

meggyalázva erkölcsöt, gáncsolva szabad gondolkodást.

Nemzeti múltunkat, bölcs néphagyományunkat

hűségben kutató tudomány megtűrtté silányult

kontraszelektált kommunista népvezérek

bigottul alantas internacionalizmusában.

Koholt kirakatpered

ezerkilencszáz-hatvanas esztendők derekán

is méltán méltatlan epigonja volt

a sztálini éra értelmiség-megsemmisítő, munkásuniformisba

rejtjelezett, elvakult ámokfutásának.

Giordano Brunót, Galileit

akartak - modern köntösben - faragni belőled:

porig megalázva visszavonnád titkos magányodban

megfogant, Istennek tetsző - asztalfióknak szánt -

tépelődő imádságaid versfüzéreit.

A Nagy Testvér figyelt s figyeltetett,

becstelen bemószerolókat küldött nyakadra

kipuhatolni „fellazítási terved”

nemlétező bűnjeleit, tárgyi bizonyítékait.

Az erőszakszervezet így egybevetve

lakás-lehallgatásod s ügynökök jelentéseit,

megrendelésre megírt ítéletet kreált,

de végső soron öndugájába dőlt.

Mit érdekelt téged „ellenforradalmi” szervezkedés,

proletárdiktatúra megdöntésének kísérlete !

„Csak” alkotó, édösnemös munkád

megszállottja voltál utolsó leheletedig.

Nekem breviárium marad minden

kimondott szavad, számolatlanul papírra vetett dolgozatod.

Tizenkét éven át - süvölvény-koromban -

szomszédodban létezgettem félig-felfedetten.

Becézgető hozzám-szólalásod, szeretőn simogató

lágy kezed kisbusa kobakomon

örök áldást terített szívemre:

„Édös Pistikám, drága gyermeköm,

hát hogy vagy kicsi szentöm ?”

Nem értem föl ésszel akkor

még korszakos lényedet, s a gondviselés

messzébb sodort Tisza-parti otthonod

tartókötelétől - megtartó ölétől, de deresbe hajló

koromra körödbe szegődnék, műhely-inasodként bármit vállalnék.

Mostanig érve - tudattalanul tán - szüntelen bennem ég Istent imádó,

véle szerelmes tusakodással is boldog alázatot sugárzó fényed:

 „Istenem legyőztél, hogy magadhoz magasztalj.

Mindent elvettél, hogy megajándékozhass

magaddal.”